Az Internet

Bevezetés

Korábban a gépek összekapcsolásának legfőbb oka az erőforrás-megosztás volt, manapság ezt kiegészíti a számítógépes kommunikáció. Jelenleg már azt mondhatjuk, hogy az Internet a hálózatok hálózata, ahol egy-egy felhasználó földrajzi és politikai határokat figyelmen kívül hagyva kommunikálhat bármelyik hálózat felhasználójával. Azt nem lehet megállapítani, hogy hány Internet felhasználó van a világon, csak az mondható biztosan, hogy számuk állandóan növekszik. Hogyan épült ki az Internet, ez a mára már nélkülözhetetlenné vált hálózat?

A hálózat mint stratégiai eszköz

Mintegy negyven évvel ezelőtt a RAND Corporation, az Egyesült Államok első számú agytrösztje (sok-sok nagyon okos ember együtt) különös stratégiai problémával találta magát szemben. Hogyan tudják majd az amerikai kormányszervek egy esetleges nukleáris háború után is fenntartani a kommunikációt?

Felismerték, hogy Amerikának egy hálózatra volna szüksége, amely összeköti egymással a városokat, az államokat és a katonai bázisokat. De vajon hogyan lehetne megoldani a hálózat vezérlését és ellenőrzését? Bármilyen felügyeleti központ vagy hálózati fellegvár egyértelmű és közvetlen célpontot jelentene az ellenséges rakéták számára. Legelőször éppen a hálózat központja semmisülne meg. Hosszasan töprengtek ezen a fogas kérdésen, természetesen a legnagyobb katonai titoktartással kezelve az ügyet, majd egy merész megoldással álltak elő. A javaslatot, mely Paul Baran vezérkari tiszt agyából pattant ki 1964-ben hozták nyilvánosságra.

A legfontosabb alapelv, hogy a hálózat decentralizált, vagyis semmiféle központja nem lehet. Továbbá a kezdetektől fogva úgy kell működtetni, mintha darabokból állna. Maguk az üzenetek csomagokra oszlanak, és minden egyes csomagnak két címe van: az egyik a forráscsomópontra a másik a célcsomópontra utal. Az, hogy egy üzenetcsomag milyen pályát jár be, lényegtelen. Csak a végeredmény számít. Alapjában véve a csomagok, akárcsak a gumilabdák, csomópontról csomópontra véletlenszerűen lökődnek, de többé-kevésbé célirányosan, mígnem elérkeznek rendeltetési helyükre. Így az sem számít, ha a hálózat egy része megsemmisül, hiszen a csomagok továbbra is mozgásban maradnak, vadul röpködve a még ép csomópontok között.

A hálózat mint az erőforrás-megosztás eszköze

Az 1960-as években ennek a decentralizált (több-központú), bombabiztos, csomagkapcsolt hálózat fejlesztésének tervével a RAND-en kívül két egyetem is foglalkozott: az MIT (Massachusetts Institute of Technology) és a UCLA (University of California, Los Angeles).

Az első, ilyen elvek alapján működő kísérleti hálózatot mégsem az USA-ban, hanem Nagy-Britanniában, az Országos Fizikai Laboratóriumban (National Physical Laboratory) állították össze 1968-ban. Röviddel ezután a Pentagon Magasszintű Kutatásokat Támogató Szervezete (Advanced Research Projects Agency) egy nagyobb szabású projektet kezdeményezett az Egyesült Államokban. Elképzeléseik szerint a hálózati csomópontokat – akkori mércével mérve – nagy sebességű szuperszámítógépek alkották, amelyeken hatékonyan lehetett futtatni az országos kutatásokhoz és fejlesztésekhez szükséges számítógépes programokat.

Az első ilyen csomópontot (router-t) egy év múlva állították föl a UCLA-n. Ugyanez év decemberében már négy csomópontja volt a hálózatnak, melyet fő támogatója után ARPANET-nek neveztek el. A négy számítógép külön e célra létesített, nagy sebességű közvetítővonalakon továbbította az adatokat. A felhasználó kutatók számítógépei terminálokként kapcsolódtak valamelyik csomópontbeli géphez, és a többi csomópontbeli számítógéphez is hozzáférhettek! Így az ARPANET-nek köszönhetően a tudósok és kutatók a távolból is megoszthatták egymással számítógépes eredményeiket. Nagyon hasznos szolgáltatás volt ez, mivel az 1970-es évek elején igen drága volt a gépidő. 1971-ben tizenöt csomópont működött az ARPANET-en, 1972-re pedig harminchétre nőtt a csomópontok száma. Ez azt jelentette, hogy a csomópontok száma évente megkétszereződött!

A hálózat mint a kommunikáció eszköze

Az ARPANET működésének második évében egy különös dologra derült fény. A felhasználók az elvileg csupán tudományos kommunikációra szolgáló hálózatot időközben egy közhasználatú, nagy sebességű, a szövetségi kormány által támogatott elektronikus postává alakították. Többé már nemcsak tudományos információcsere zajlott: hírek és személyes üzenetek árasztották el a hálózatot. A kutatók közös projektek kiépítésére használták az ARPANET-et, elküldözgették egymásnak kutatási eredményeiket, vagy egyszerűen csak pletykáltak, cseverésztek.

Nem sokkal később megszületett az ARPANET levelezési listája is, az az új technika, amelynek segítségével ugyanazt az üzenetet egyszerre több hálózati előfizetőnek is el lehetett küldeni. Érdekes módon az első jelentősebb levelezési lista az SF-LOVERS volt, amelyet a science-fiction (tudományos-fantasztikus) iránt rajongók számára hoztak létre. Az ilyen témák megvitatása a hálózaton távolról sem mondható szakmai eszmecserének, így sok ARPANET-es rossz szemmel nézte, ám megakadályozni nem tudta.

A hálózat decentralizált felépítése nagyban elősegítette bővülését. Bármilyen számítógéppel lehetett csatlakozni a hálózathoz. Az egyetlen feltétel az volt, hogy a belépő gép ismerje a hálózat kommunikációs szabványrendszerét (protokollját), vagyis közvetítőnyelvét.

Az ARPANET eredeti protokollja az úgynevezett NCP (Network Control Protocol) volt, de ezen kívül kialakultak más szabványok is: pl. a még ma is létező Ethernet. Ezek a protokollok még nem voltak alkalmasak a "vegyes" hálózatokon történő kommunikálásra. A technika fejlődésével kialakult egy magasabb szintű, kifinomultabb szabvány, a TCP/IP. A TCP (Transmission Control Protocol) az üzeneteket keletkezési helyükön csomagfolyamokká alakítja, majd újra üzenetté rendezi őket a célállomáson. Az IP (Internet Protocol) a címzésért felel, vagyis azért, hogy a csomagok többféle csomóponton és többféle hálózaton haladjanak keresztül, melyek a legkülönfélébb szabványrendszerek alapján működnek.

1977-től kezdve a különböző hálózatok már a TCP/IP segítségével csatlakoztak az ARPNET-hez. Az ARPANET húsz év után, 1989-ben megszűnt, és az INTERNET vette át a szerepét. Az Internet elnevezés arra utal, hogy napjainkban már az egész világra kiterjedő hálózatrendszerre gondolunk. Az 1990-es évektől kezdve az Internet látványosan, szinte riasztó tempóban növekedik. A TCP/IP-vel közvetlen összeköttetésben álló központi gépek (szerverek = gazdagépek = host computers) száma 1988 óta minden évben megduplázódott.

Az Internet térhódítása

A TCP/IP széles körű alkalmazásának eredményeként az Internet egész hálózatokat kebelezett be, amelyek meglehetős összevisszaságban kapcsolódtak egymáshoz. Egyre több társadalmi csoportban terjedt el a számítógép használat, és ezeket az egyre hatékonyabb gépeket könnyűszerrel lehetett egymással összekötni. Mivel a TCP/IP-nek nevezett szoftverhez bárki hozzájuthatott, ráadásul az alaptechnika decentralizált természetéből adódóan eléggé anarchikus volt, nem lehetett megakadályozni, hogy az emberek valamilyen úton-módon be ne furakodjanak a rendszerbe. Igazság szerint azonban senki nem akarta korlátok közé szorítani ezt az egyre bővülő hálózatrendszert.

Az Internet fokozatosan kivonult eredeti bázisáról, a hadászati és kutatóintézményekből, hogy meghódítsa a gimnáziumokat és az általános iskolákat, valamint a közkönyvtárakat és a kereskedelmet.

Próbáljuk meg végiggondolni – a teljesség igénye nélkül –, hogyan vált ilyen fontossá számunkra az Internet. Három fontos kulcsszó van: demokrácia, információ és kommunikáció. Az Internetnek nincs olyan szervezete, amely eldönthetné, hogy milyen szövegek kerülhetnek fel a világhálóra. Ez a nagy szabadság termé­szetesen nagyon sok problémát is okoz, gondoljunk a különböző fórumokra, és "chat"-elési lehetőségekre, ahol az anonimitás (névtelenség) mögé bújva nem mindig megfelelő a stílus! Legtöbbször információt szeretnénk szerezni, de sok esetben információt szeretnénk közzétenni. Máskor csak kommunikálni vagy játszani szeretnénk az Internet segítségével.

Természetesen ahhoz, hogy ez a kétirányú információáramlás (felhasználó-szerver, szerver-felhasználó, illetve felhasználó-felhasználó között) létrejöhessen mind a felhasználó, mind a szerver gépének "címét" pontosan meg kell határozni. Csak így jutnak el a "csomagok" a megfelelő helyre.

Az Interneten minden számítógépnek van egy címe (IP address). A címek mindegyike négy – pontokkal elválasztott – számból áll, melyek értéke külön-külön 0 és 255 közötti (256 féle) érték lehet. Egy lehetséges IP-cím pl.: 152.4.101.50

Amikor szerverekre hivatkozunk, akkor az egyszerűség kedvéért "beszédes" címeket, úgynevezett "domain" neveket használunk. Ezeket a hálózati szoftver egy címjegyzék alapján átalakítja a megfelelő IP-címekre. A domain nevek pontokkal elválasztott, ékezet nélküli kifejezésekből állnak. Pl. a mi iskolai szerverünk domain neve: aldasuai.sulinet.hu. A jobbszélső tag a legmagasabb szint. Tehát amikor a csomag a megadott címet keresi, először a jobbszélső kifejezés alapján tájékozódik. Ez a rész gyakran a földrajzi elhelyezkedésre utal: hu (Magyarország), de (Németország), ru (Oroszország), stb. Más esetben az elnevezés attól függ, hogy a szervert üzemeltető intézmény melyik ágazathoz sorolható: gov (kormányhivatalok), mil (katonai hivatalok), edu (oktatási intézetek), com (kereskedelmi, vagyis "kommerciális" intézmények), org (nonprofit, vagyis hasznot nem termelő intézmények) és net (a hálózatok közötti átjárást biztosítják). Jobbról balra haladva a következő részek: az Internet szolgáltató, és a hozzá csatlakozó szerver gép neve. Az iskolai szerverünk példájánál maradva: Magyar­országon, a "sulinet" Internet szolgáltatóhoz csatlakozik az "aldasuai" elnevezésű szerverünk, amelynek az IP-címét akkor kaptuk meg, amikor a hálózatunkat kialakítottuk. Mivel a nyilvánosság számára a Web-szerverünk és a levelező-szerverünk nyitott, ezért ezek részére engedélyeztetnünk kellett egy domain nevet is! Ez mind a honlapunk (www.aldasuai.sulinet.hu) címében, mind az iskolai e-mail címekben (név@aldasuai.sulinet.hu) is szerepel. A hálózatunkban szereplő többi szervergép és a kliens gépek számára csak IP-címeket kaptunk.

Az Internet Magyarországon

Az IIF (Információs Infrastruktúra Fejlesztési) program 1985-ben indult, a SZTAKI (Számítástechnikai Automatizálási Kutató Intézet) akkori főigazgatójának, Vámos Tibor akadémikusnak merész ötlete alapján. Gondoljuk meg, abban az időben, amikor minden hálózati termék szigorú embargó (USA-ban export tilalom) alá esett, egy országos kutatói számítógépes hálózat létrehozása milyen merész terv volt!

Mivel 1988-tól az USA engedélyezte Európa számára is az Internet technológiákat, így megkezdődhetett a kísérleti Internet kapcsolatok felépítése, a név – (domain name) – szolgáltatás biztosítása és az Internet címzések használata az elektronikus levelezésben. A MATÁV korszerűbb, import csomagkapcsoló központokat szerezhetett be, melyekkel az adathálózat minőségét, teljesítményét és a szolgáltatások körét bővíthették. 1992-re a csomópontokba Unix-os szerverek (host computers) kerültek. Ezekhez "alapértelmezés" szerint tartozik a TCP/IP protokoll és a névszolgáltató szoftverrendszer. Elindult a HBONE (országos, bérelt vonalas, IP-protokollt alkalmazó gerinchálózat) kialakítása. Fontos cél volt továbbá: a HBONE és a nagy nemzetközi hálózatok megbízható, nagy kapacitású vonalakkal való összekapcsolása is.

Kezdetben a HBONE csak három budapesti tudományos intézetben lévő csomópontból (router-ből), és az azokat összekötő nagysebességű mikrohullámú kapcsolatokból, illetve a MATÁV Városház utcai központjában lévő csomagkapcsoló központokból állt. Napjainkban a HBONE a budapesti magból és a több mint 20 megyeszékhelyen elhelyezett csomópontokból áll. A gerincen lévő számítógépek átviteli sebessége attól függ, hogy mennyire fontos helyeket kötnek össze. A legfontosabb vonalak néhány tíz Gbps sebességgel szállítják az adatokat. A kevésbé fontos vonalak néhány száz Mbps, ill. néhány tíz Mbps sebességűek. Ezek a 2004-esadatok, és a technika fejlődésével a sebességek reményeink szerint nőni fognak.

számítógépes vírusok veszélyeztetik az Internetet

A számítógépes vírus egy önmagát megsokszorozó, rosszindulatú programocska, amely a számítógépbe jutva képes megbolondítani az ott futó programokat. Adatokat töröl le, hibás parancsokat osztogat, tréfás üzeneteket küldözget a vírus szerzőjének akarata szerint.

Amikor a biztonságos hálózat gondolata megszületett, akkor még csak nagyon kevés, ugyanakkor nagyon megbízható számítógépet használtak, és a felhasználók csak egy szűk körből kerültek ki. Az 1980-as években megkezdődött a PC-k nagyüzemi gyártása és a felhasználó-barát, de ugyanakkor egyre megbízhatatlanabb (sokszor hibásan a piacra kerülő) szoftverek gyártása. A vírusok készítői ezeket a "réseket" használják ki. (A Linux nagy előnye a Windows operációs rendszerrel szemben – azon túl, hogy ingyenes -, hogy nincsen rajta rés, ahol a vírusok támadni tudnak.)

A legtöbb vírus a levelező rendszereken keresztül terjed. Ahogy az előzőekben szó volt róla, az Interneten lévő gépek az IP-címük alapján kapják az üzeneteket, és sajnos egyre több olyan szoftver terjed el, amely ezeket a címeket nyilvántartja. Egy-egy veszélyesebb vírus ezeknek a címlistáknak a felhasználásával néhány nap vagy hét alatt több millió számítógépet fertőzhet meg. Az Internetről letölthetők olyan ingyenes szoftverek, amelyek megakadályozzák, hogy miközben a világhálón barangolunk, az IP-címünket eltárolhassák.

A vírusfertőzések által okozott károk hatalmasak. Pl.: 2000-ben az Iloveyou vírus által okozott kár értékét 5-15 milliárd dollárra becsülték. Az utóbbi idők egyik veszélyes vírusa – a Sobig – sok más társához hasonlóan a levelező rendszereken keresztül terjed, és akkor aktivizálódik, amikor az Internetező az időzített bombát tartalmazó levél csatolt fájlját megnyitja. Ekkor a számítógépen tárolt összes e-mail címre elküld egy további fertőzött levelet. A Sobig vírus legutóbbi – F – verziója 2003. augusztus végén egy nap leforgása alatt ezzel a módszerrel több, mint egymillió fertőzött levelet küldött el! Ezért nem célszerű olyan leveket megnyitni, amelyeknek a feladóját nem ismerjük! Ma már az Internetről letölthetők ingyenes vírusvédő programok: pl.: az AVG 7.0 Antivirus-System, a www.grisoft.com címről tölthető le. Természetesen a vírusirtónk adatbázisát (víruslistáját) rendszeresen frissíteni kell! 2003. őszén nagyjából 70 ezer számítógépes vírust tartanak számon, de ez a szám évente 15-20 százalékkal nő!